Más hangok, más szobák - rekonstrukciós kísérlet(ek) címmel 2009 és 2010 fordulóján a budapesti Műcsarnokban rendeztek kiállítást a BBS történetének öt évtizedéről. Páldi Lívia kurátor olyan hívószavak, fogalmak mentén orientálódva alkotta meg a tárlat koncepcióját, mint “kreativitás”, “közösség”, “dokumentálás”, “ízlés” és “cenzúra”. A teljes filmtermés artikulálatlan, mellérendelő bemutatása helyett a kiállítás vállaltan szubjektív szempontok mentén épült fel, térbefordított montázstechnikával élve, “szereplőket, helyeket, helyszíneket, közösségi formációkat és eseményeket” montázsolva össze: elsősorban nem a filmekre, inkább a motívumokra koncentrálva. Ez a szemlélet már az első teremben kifejezetté vált, ahol három felkért képzőművész reflexív, a kurátori szándékot tükröző, a kurátorral való szoros együttműködés során született munkái vezették fel az anyagot.
A kiállítás egészének fókuszában a hatvanas évek végétől a nyolcvanas évek elejéig tartó periódus állt. Ebben az időszakban két domináns szemlélet volt párhuzamosan jelen a BBS működésében: egy dokumentarista és egy experimentális irány. Ezért a kiállítás központi helyén egy dokumentum- és egy kísérleti film került, vetítőboxokban bemutatva, fotókkal, dokumentumokkal és más műtárgyakkal kiegészítve. A kiállításon szereplő többi kiválasztott mű (összesen 45 film) sem eredeti technikával jelentek meg, hanem digitalizálva, végtelenítve, egymással párosítva, csoportosítva, fotókkal, cikkekkel, iratokkal, dokumentumokkal, helyenként más műtárgyakkal konfrontálva őket. Ez a bemutatásmód felszámolta az eredeti formátumból fakadó mediális hierarchiát és archív anyagként közelített a filmekhez is.
A kurátori szándék ezekből az egyenrangúnak tekintett hibrid elemekből alakított ki tematikus kiállítótermi környezeteket abban a reményben, hogy a mellérendelő módon megjelenített anyagok más-más nézőpontú, de ismétlődő témák felvillantására ad alkalmat, amik szerencsés esetben mikrotörténetekké állnak össze, ezeken keresztül adva plasztikusabb képet a BBS működéséről, annak eszmei és gyakorlati teréről, valamint szélesebb környezetéről, a korszakról, a “vidám barakkról”. A témákra, személyekre és helyekre fókuszáló kurátori válogatást ellenpontozta az egyik kiállítótérben felállított 35 mm-es vetítőterem, ahol Kodolányi Sebestyén archivista válogtásában napi bontásban eredeti médiumukban, eseményszerűen vetítettek filmeket is.
A kiállítás kritikusai az elitista megközelítést és a mozgóképáradatot tették szóvá. Kétségtelen, hogy önmagában már az archívum teljes anyagából (több, mint négyszáz órányi játékidő) kiválasztott és párhuzamosan futtatott negyvenöt végtelenített mozgókép is komoly próba elé állította a filmeket nézni vágyó látogatókat. Pontosabban egy másfajta, intellektuális, reflexív hozzáállást szorgalmazott inkább, az egyes filmekbe való belefeledkezés helyett (noha ez sem volt lehetetlen, az intézmény ezt különleges, többszöri visszatérésre feljogosító belépőjeggyel igyekezett lehetővé tenni).
