A Kolozs megyei válaszúti múzeumban található Kallós Zoltán Néprajzi Magángyűjtemény több mint hét évtizedes gyűjtés eredménye, fenntartója az alapító nevét viselő Kallós Zoltán Alapítvány. A néprajzi gyűjtemény közel 6.000 tárgyból áll. Ezen túlmenően, miután a Magyar Tudományos Akadémia Zenetudományi Intézete 14.000 népzenei alkotást jegyez Kallós neve mellett, a múzeum egy szobát dedikált eredményeinek, kiadványainak, folklórgyűjtéseinek. A magángyűjtemény további része az a körülbelül 6.000 darabos fotógyűjtemény, melynek adatolása, szakszerű feldolgozása folyamatban van, hogy majd a jövőben használatra készen átadják a nagyközönségnek is (Mogyorósi Ágnes közlése). A gyűjtemény életében 1989-ben csupán a „hőskor” szakassza zárult. A rendszerváltást követően, Kallósnak sikerült a kommunista rendszerbeli helytállást, a kitartó értékmentő tevékenységet, következetességgel, óriási emberi és anyagi erőfeszítéssel, új szintre emelnie: a közösség szolgálatába állított egy olyan néprajzi magángyűjteményt, amelyre Románián belül nincs még egy példa.
Kallós mind a tárgyak-, mind a folklór gyűjtésével 12-13 éves kora óta, az 1930-as évek végétől foglalkozott. Gyermekként bántotta az önérzetét, hogy ha magyar népművészetről esett szó a Mezőséget soha nem említették. Annyira szórványnak, elrománosodottnak tartották a régiót, hogy a korabeli szakemberek szerint ott nem volt érdemes gyűjteni. Előbb a kolozsvári református kollégium irodalmi lapjában, az 1942-ben újraindult Reményben írt a mezőségi húsvéti és karácsonyi szokásokról, majd a kollégiumi napokon, Nagy Géza magyartanár ösztönzésére, elénekelt egy válaszúti népdalt, melyről kiderült, hogy nem ismerik. Az ekkor kapott tanári ösztönzésre, feljegyezte az első dalokat és balladákat szülőfalujában, a Kolozs megyei Válaszúton. A helyi szokás szerint minden fiatalnak volt egy füzete, amelybe beleírták a kedves dalokat, rigmusokat, köszöntőket. A gyűjtés nem volt nehéz, mert Kallós elkérte a füzeteket és kijegyezte belőlük az ott leírtakat. A továbbiakban, hatodik-hetedikes gimnazistaként első díjat nyert a Református Ifjúsági Egyesület Ifjú Erdély című lapjában meghirdetett népdalpályázaton. Sorsát pozitívan befolyásolta a nyelvész, irodalomtörténész Szabó T. Attila is, aki, amikor Válaszúton volt és nyelvészeti kutatásokat, topográfiai felméréseket végzett, náluk lakott. Az ő ösztönzésére kezdett el a kerámia mellett, textillel is foglalkozni (Kallós Zoltán közlése).
Kallós miután tanítói oklevelet szerzett, 1950-ig a kalotaszegi Magyarvistán tanított. A kolozsvári Bolyai Tudományegyetem Irodalom- és Bölcsészettudományi Kar néprajzi katedrájának havonta tartott gyűléseit ő is látogatta és itt ismerte meg a népzenekutató Jagamas Jánost. A későbbiekben többször is együtt dolgoztak. A magyarvistai cigánytelepen például dalokat gyűjtöttek. Akkoriban még nem volt magnó, fonográffal dolgoztak. A kiválasztott adatközlőket bevitték a kolozsvári Folklórintézetbe, ahol a felvételek elkészülte után, Kallós előbb átírta, majd lefordította a szöveget. Felfigyeltek nyilvánvaló képességeire és felvették a kolozsvári Zeneakadémiára. Társadalmi származása miatt azonban 1954-ben, negyedéven, kizártak, és itteni tanulmányait sosem fejezte be. Korábban, a katonaságot a Neamț megyei Romanban töltötte, ahol alkalma nyílt megismerni a moldvai csángókat. Ez is közrejátszott abban, hogy végül önként a Bákó megyei Lészpedre ment tanítani. Az ötvenes években még jelentős volt a magyar iskolák száma Moldvában. Bákóban még magyar tanítóképző részleg is működött, innen jártak ki Lészpedre, gyakorló tanításra, a tanítóképzősök minden héten. Kallós itt kezdett el alaposabban gyűjteni, elsősorban a tanítványok szüleitől. Mindazonáltal, miután az 1956-os magyar forradalom hatására megváltozó romániai kommunista politika miatt bezárták az itteni iskolákat, Kallós Marosvásárhelyre ment a Hagyományok Házához. Itt azonban csak a kollektívgazdaságok szervezésével foglalkoztak, és rövid idő múlva, 1957-ben visszatért a csángók közelébe. Gyimesfelsőlokon vállalt újra tanítói munkát (Kallós Zoltán közlése, ACNSAS, P051484, 2–30).
A magyar forradalmat követő romániai represszióban, Kallós gyűjtőmunkássága is felkeltette a titkosszolgálat figyelmét. 1959-ben köztörvényes vonalon meghurcolták és egy év három hónap szabadságvesztésre ítélték. Ezt követően, 1960-tól a gyimesfelsőloki faipari vállalatnál dolgozott, ahol tovább folytatta a folklórgyűjtést. 1966 szeptemberében újból bűnügyi eljárást indítottak ellene. A hatóságok szerint a magyar néprajzi anyagok gyűjtésével, majd Magyarországon történő publikálásukkal Kallós nacionalista tevékenységet folytatott, mi több, szerintük ezzel azt próbálta bizonyítani, hogy Erdély Magyarországhoz tartozik. 1967 áprilisában a Securitate a bizonyítékok elégtelensége miatt lemondott az eljárás folytatásáról. Köztörvényes vonalra terelték az ügyet és Kallóst a Csíkszeredai Népbíróság ezúttal két év javítóbörtönre ítélte (ACNSAS, P051484, 2 hátoldal, 43–44).
Szabadulása után 1968-ban visszatért Kolozsvárra, ahol bár „zárt város” volt, titkosrendőrségi megfigyelését szem előtt tartva, és hogy elszakítsák a csángó gyűjtőterülettől, letelepedési engedélyt kapott. Kallós szabadúszóként dolgozott tovább. Hívták a munkaelosztóhoz, de nem jelent meg. Írt egy levelet, hogy ha a tudásának megfelelő munkahelyet biztosítanak, elfogadja, de a levelére nem válaszoltak. Tovább folytatta gyűjtőtevékenységét. Figyelme elsősorban a magyar folklórra irányult, de ha talált valami érdekeset a román vagy szász közösségekkel kapcsolatban, akkor ezeket is gyűjtötte. 1974-ben a hatóságok ismét eljárást indítottak ellene. A Kolozsvári Törvényszék köztörvényes vonalon bűnösnek találta és két és fél év szabadságvesztésre ítélte. A köztársasági kegyelemmel szabaduló Kallós, a hetvenes évek második felétől ott folytatta értékmentő gyűjtőmunkáját, ahol korábban kényszerűen abbahagyta (Kallós Zoltán közlése, ÁBTL 1.11.4. II sorozat T-2/1975/1, 6–7).
A napjainkban is gyarapított tárgygyűjtemény egy részét Kallós örökölte a kiterjedt mezőségi rokonságtól, de a többit tudatosan, szenvedéllyel gyűjtötte. Miután a falusiak felfigyeltek rá, szívesen adták tárgyaikat. Az akkori tárgygyűjtés szervezetlen és egyéni kezdeményezésekből állt. Ezzel ellentétben viszont, az ötvenes évek végétől a nyolcvanas évek végéig, a folklórgyűjtés terén szervezett munka folyt. A kolozsvári Zeneakadémián népzenekutató csoport működött, amely Jagamas János vezetésével időről-időre, 3-4 napra, falura ment gyűjteni. (Kallós Zoltán közlése).
A késői kommunista Romániában a 63/1974. számú törvényrendelet a nemzeti örökség fogalmának csupán nagyon korlátozott értelmezésével szolgált (Paleolog 1981). A néprajzi gyűjtéshez, a balladák gyűjtéséhez is, különleges engedély kellett a tartományi, majd megyei művelődési osztályról. Ezt az engedélyt nem kaphatta meg akárki, ezt valamilyen módon ki kellett érdemelni. A nemzeti kincsre vonatkozóan egy körlevelet is kibocsátottak, amelyet minden falu művelődési házában kifüggesztettek, hogy a falusi lakosság is tudomást szerezzen róla. A lényege az volt, hogy ezeket az értékeket nem szabadott senkinek sem kiszolgáltatni a helyi hatóságok tudomása nélkül. Akik ezt a rendelkezést megszegték, azokat pénzbüntetéssel sújtották. Sok esetben előfordult, hogy gyűjtés közben hatósági emberek zaklatták Kallóst, amiért használta a magnetofonját, és esetenként bevitték a Milíciára is. Ilyenkor, az 1970-ben Bukarestben megjelent Balladák könyvét mutatta fel, amely egy román nyelvű ismertetőt is tartalmazott a kötetről és a kötet anyagának gyűjtőjéről. Sok esetben azonban ez sem járt eredménnyel. Hozzászokott ahhoz, hogy szinte állandóan zaklatták és házkutatásokat tartottak nála (Kallós 2014).
Kallós négy gyűjtőterületen dolgozott, melyek keletről nyugat felé haladva a következők: a moldvai és a gyimesi csángók, az Észak-Mezőség- és a kalotaszegi Nádas-mente magyarok lakta falvai. Adatközlői között 9 éves a legfiatalabb és 89 éves a legidősebb énekes. Egy énekest, „nótafát”, néha többször is felkeresett. Ez különösen a moldvai csángók idősebb nemzedékénél volt nagyon fontos, hiszen legnagyobb részük írástudatlan volt. Az anyagot nemcsak összegyűjtötte, a csángó szóhasználatot interpretálta, magyarázta, érthetővé tette. Már a Zeneakadémián megtanult dallam után, fül után, kottát jegyezni és ezt a gyűjtéskor is sikeresen alkalmazta. Helyszíni lejegyzéskor, többszöri elénekeltetéssel ki lehetett javítani a sántító rímeket, magnetofonra énekeltetésnél erre már nem volt lehetőség. A gyűjtések során igyekezett elkerülni mások gyűjtőterületét és adatközlőit. Sok olyan adatközlője volt, akiktől őutána többen is gyűjtöttek. Kallós vallja, hogy a legszebb magyar egyházi és világi dalokat Moldvában őrizték meg napjainkig. Volt idő, amikor gyűjtési szándékkal egyáltalán nem volt szabad Moldvába bemenni, mely körülbelül az 1970-es évek végétől 1990-ig tartott, de már ezt megelőzően az 1956-os magyarországi forradalom után is, csak ismeretségi alapon és lopakodva, bujkálva lehetett gyűjteni. Ez pontosan arra az időszakra esett, amikor még a 19. század végén és a 20. század elején születettektől lehetett volna sokat gyűjteni, rögzíteni, lejegyezni. Mára ez a korosztály már kihalt (Kallós 2014).
1956-tól a rendszerváltásig, Kallósnak többször is lehetősége nyílt egy és félnapos kirándulások keretében Magyarországra utazni. Egy ilyen út során kapott a zeneszerző Kodály Zoltántól egy magnót. Az oda úton ördöngösfüzesi felvételeket vitt. A vámcédulába be kellett írni: „una bandă magnetofon” (egy magnetofonszalag). Visszafelé jövet az „una bandă” (egy szalag) után tett egy vesszőt és így lett külön magnetofon is. Így hozta el a magnót, amellyel elkezdte a hangszeres zenét is gyűjteni. Az 1950-es évektől magyarországi szakemberekkel is kapcsolatban állt. A néprajzkutató Andrásfalvy Bertalan, aki később az első posztkommunista demokratikus kormány művelődési és közoktatási minisztere lett, már Lészpeden is megkereste Kallóst, aki a későbbiekben a néptánc szakértő Martin Györggyel is megismerkedett. Sokat dolgoztak, filmeztek együtt és jó barátok voltak. Nagy hatással voltak Kallósra. A szakszerű folklórgyűjtésben különösen Martinnak volt óriási szerepe, aki a jegyzőkönyvezést, a szakszerűséget szorgalmazta. Kallós élvezte a gyűjtést és neki inkább az volt a fontos, hogy még egy dal-dallam előkerült. Miután az ilyen munka nem lehet teljesen öncélú, a gyűjtött anyagot Kallós – a házkutatásokkal és az elkobzással is számolva – átadta az MTA Zenetudományi Intézetében működő Archívumnak. A felvételek földalatti úton jutottak ki Magyarországra. Munkatársai, barátai vagy ismerősei révén, akik vállalták, hogy a leírt, lekottázott anyagot, magnószalagot, átviszik a határon túlra. 1989 után mindent visszakapott digitális formátumban.
A gyűjtött tárgyakból – melyeket a rendszerváltásig pincében-padláson barátoknál, ismerősöknél tárolt – egy rész szintén Magyarországra jutott. Ennek okai megélhetési, anyagi okok voltak. A budapesti Néprajzi Múzeumnak nem volt akkoriban túl sok lehetősége határon túl gyűjteni. Kallós egyszemélyes intézménnyé vált, elosztó központtá, aki hozzá tudott jutni olyan dolgokhoz, amelyek különlegességnek számíthattak, ami a magyarországi néprajzosokat érdekelte. A levelezéseiből is látszik, hogy rendeltek tőle, és szakmai alátámasztást vagy példát, információkat kértek tőle saját kutatásaik megerősítésére. A mágnesszalagokhoz hasonlóan, a tárgyakat is átcsempészték a határon. Ma számos olyan tárgy van mind a budapesti Néprajzi Múzeumban, mind a pécsi Janus Pannonius Múzeumban, amelyeket Kallós gyűjtött. Mivel a tárgyat a múzeumba nem ő vitte be személyesen, a leíró kartonon a neve gyűjtőként szerepel. Olyan személyek szerepelnek átadóként, akiknek például a táncház-mozgalomban óriási nevük van, de akiknek a tevékenysége a tárgyi kultúrához már kevésbé kapcsolható (Kallós Zoltán közlése, Mogyorósi Ágnes közlése).
Nem mehetünk el amellett a tény mellett sem, hogy Kallós a hetvenes évek közepétől az erdélyi ifjúsági táncház mozgalom egyik tanácsadójává vált. Romániában a városi táncház, ez a revival jellegű folkmozgalom, csak a magyarság körében ismert. A táncéletnek e sajátos megnyilvánulása, amely magába foglalja a táncrendezés, táncrend, viselkedés szabályrendszerét, a parasztság közösségi életrendjének régies mozzanatait őrizte meg. Erre éreztek rá azok a magyar értelmiségi fiatalok, akik az 1970-es években – néprajzos szakemberek, népzene- és néptánckutatók hathatós segítségével – a „széki táncház mintájára” 1972-ben megszervezték Magyarországon (Sebő, 2007), majd Romániában, elsőként Kolozsváron (1977-ben) a városi táncházakat. A spontán tánckedvet szolgáló szórakozási formának a művi úton való megszerzése azonban megváltoztatta a táncház mint intézmény és a néptánc mint kultúrelem alapvető funkcióit. A folklórizmus funkciója ugyanis szorosan összefügg a tudatos kultúraőrzéssel: a hagyományos kultúra transzponálásán keresztül a folklórizmus a múlt, a tradíció jelenbeli feldolgozását célozza. A kultúraőrzés, a folklórteremtő „elhivatottság” felértékelte a táncház nevelő szerepét, kiemelte „hasznosságát”. Erdélyben mindez párosult a kisebbségi sorsból fakadó problémákkal és a táncház egyfajta civil ellenállást is jelentett (Könczei and Könczei, 2004).
Kallós szerepvállalása abban állt, hogy minden egyes darab, amit a táncházban muzsikáltak vagy énekeltek, azt nemcsak Erdélyben, hanem Magyarországon is, többnyire ő bocsátotta a rendelkezésre. Mezőségi-, kalotaszegi-, gyimesi- és moldvai gyűjtései hiteles alapot teremtett a táncházmozgalom számára. Ő volt az, aki irányította a fiatalokat, hogy hová menjenek, kit keressenek meg, kitől lehet tanulni. Külön kiemelendő Könczei Ádám, aki több cikkben és előadásban nemcsak a népszerűsítésén, hanem szakmai alapokra helyezésén is fáradozott. Miután a táncházmozgalom összefonódott a hiteles népzene felkarolásával, táncházzenekarok alakultak Erdély-szerte (Balázs-Bécsi Gyöngyi közlése, Könczei 1998).
A táncházmozgalom kibontakozásában jelentős szerepe volt a Román TV magyar adásában 1977-től indult Kaláka műsornak, és a Székelyudvarhelyen 1978-1982 között évente megrendezett táncháztalálkozóknak. Nemcsak felnőtt, de gyermektáncházak is alakultak. Az érdeklődést kihasználva, az Electrecord Hanglemezgyár több táncházlemezt is megjelentetett. A mozgalom elterjedését, az is segítette, hogy egyes csoportjainak önkéntes vezetői a felső kezdeményezésre szervezett Megéneklünk, Románia mozgalomhoz kapcsolták a rendezvényeket. Ez az esemény egy 1976 és 1989 között évente megszervezett nemzeti kulturális fesztivál volt, mely az ideológiailag jóváhagyott művészi megnyilvánulásokat népszerűsítette az ország minden szegletéből jelenlévő hivatásos és amatőr művészeivel. Ez a fedezet átmeneti védettséget biztosított az ideológiailag túlfűtött helyi kultúraaktivistákkal szemben.
A városi táncház ellenkultúraként konstruálódott, miután olyan öntevékeny kisközösségekre épült, amelyek belső értékrendet alakítottak ki, meghatározva a kulturális elemek cseréjét, az erkölcsöt, szokásokat, normákat, a sajátos viseletet, mintegy védekezve a külső, hivatalos társadalom hatása ellen. A kommunista propaganda és a városi táncházak viszonya paradox jelenségnek bizonyult: annak ellenére, hogy a táncházak bizonyos fokú ellenzéki jellege már az indulás pillanatában nyilvánvalóvá vált, működésükhöz részben megnyerték a hatalom támogatását, amely keretet és anyagi hátteret jelentett. A gyanakvás és a megfigyelés már a kezdetektől állandó volt, végül 1983-ban beszüntették a táncházakat. Két évvel később, 1985-ben, a román televízió magyar adásait is megszüntették, hivatalosan gazdasági okok miatt (Könczei and Könczei, 2004).
A rendszerváltást követően, Kallós, az 1992-ben létrehozott alapítvány keretében sorra megvalósította gyermekkori álmait. A visszaszolgáltatási pert követően visszakapta azt az öthektáros válaszúti családi birtokot, amelynek rendbetétele után a Kallós Zoltán Alapítvány megkezdhette működését. 1998-ban sor került a néprajzi gyűjtemény megnyitására, majd 2010-ben ezt követte a Kallós Zoltán Múzeum és Népművészeti Központ megnyitása. 2017 májusában sor került a bővített múzeumi épület átadására, a Néprajzi Gyűjtemény megnyitására. Mára a népművészeti tevékenység, a múzeum és a múzeumhoz kapcsolódó múzeumpedagógiai foglalkozások, az alapítvány harmadik pillérét képezik, az oktatás (válaszúti szórványkollégium, felnőttképzések, nagysármási szórványkollégium, kolozsvári hangszeres népzeneoktatás stb.) és a közművelődési tevékenységek (szórvány-, tehetséggondozó-, ifjúsági-, felnőtt-, és családi táborok; mezőségi és szilágysági településeken zajló vándortevékenységek) mellett. Az itt található gyűjtemény egy miniatűr Erdély, miután magyar, román és szász anyagokat tartalmaz. Az alapítvány Kallós hitelessége alapján indult, magasra helyezett mércével, és az ő szellemi és tárgyi gyűjtése az alapja az egész intézményi rendszernek és az összes tevékenységüknek (Balázs-Bécsi Gyöngyi közlése).
Az alapítvány a múzeummal együtt lélegzik. Kiállítások, vándorkiállítások során, a válaszúti gyűjtemény egy része mellett, viszik az alapítvány tevékenységét is. Nem lehet külön választani a kettőt, mert egy intézmény keretén belül működnek. Alkalmazottjai vallják, hogy attól élő a múzeum, hogy mellette van egy iskola és a tudásátadás nap mint nap megtörténik, kézzelfoghatóvá téve az ismereteket. A múzeum látogatóinak többsége magyar nemzetiségű. Ennek közel a fele magyarországi magyar, mely két nagyobb kategóriából áll. A magyarországi szervezett buszos túrákkal foglalkozó utazási irodák idegenvezetői az Erdélybe látogatóknak kiemelten ajánlják a válaszúti kiállítást, és emiatt képviseltetik a magyarországi turisták nagy számban magukat. Ugyanakkor a múzeum nagyon népszerű a Határtalanul! című programban, amelynek elsődleges célja a Kárpát-medencei diákok magyarlakta területekre irányuló tanulmányi kirándulásainak támogatása. Az Emberi Erőforrások Minisztériumának programja nagyobb célcsoport elérését teszi lehetővé, különös tekintettel a magyarországi köznevelésben hetedikes vagy annak megfelelő évfolyamon tanuló diákok esetében. A múzeum alkalmazottjai a látogatói igényekhez alkalmazkodva nemcsak a gyűjteményt mutatják meg, hanem, valamilyen kézműves foglalkozással is összekapcsolják ezt. A múzeum az elmúlt években külön nyitott a kisdiákok felé is: múzeumpedagógiai foglalkozásokkal fordultak a régió iskoláihoz, múzeumi majálist tartottak, ami az iskolai tárgyakhoz kapcsolódó foglalkozásokból állt. A gyűjtemény a régió kolozsvári és szamosújvári általános iskoláinak látogatói előtt is egyre népszerűbb. Középiskolás korosztály is előfordul, de ez nem a legjellemzőbb.
Sok híres néprajzos megfordult a szakmából a múzeumban és a gyűjteményben. Ugyanakkor sikeresen beépítették az egyetemi hallgatók romániai és magyarországi tanterveibe is. Az itt szakmai gyakorlatozó egyetemistáknak jó téma az itteni anyag. Válaszút egzotikus helyszínnek számít, ráadásul kevés olyan néprajzi intézet van, ami ezt a múzeumi oktatást részesíti előnyben. Hiány a képzésben az, hogy az ember tárgyakat fogjon a kezébe és még a képzés alatt gyakorlati tapasztalatot szerezzen. Az idejövők a fotók adatolásában, digitalizálásában, a raktár átstrukturálásban segítenek, ami nagyon izgalmas feladatnak bizonyulhat. A gyűjtemény alapján írtak már szakdolgozatot, és publikáció is született már a textilanyagok csoportosításából (Székely 2005). A gyűjtemény szakmai publikációkban is megjelent. A látogatók jelentős részét képezi a Kallós ismeretségi-kapcsolati hálójából kikerülő személyek (táncházasok, táncosok, zenészek, táncközeli értelmiségiek, néprajzosok), akik elhozzák családjukat, barátaikat a tárlat megtekintésére. Az alapítvány ifjúsági és felnőtt táborainak, pedagógus továbbképzéseinek résztvevői tovább gyarapítják a látogatók számát. Aki nyáron az alapítvány épületeiben megfordul az a múzeumot is meglátogatja, amelynek bejárása magyar, román és angol nyelvű tárlatvezetéssel történik. A múzeum és gyűjteménye hálás téma a sajtóban, és alapvetően minden, ami az alapítványhoz kapcsolódik. A 2017-es újranyitáskor nagy sajtója volt az eseménynek, és más jelentősebb eseményeknél, úgymint Kallós 90. születésnapja, Európa Nostra-díj, politikuslátogatás stb. során, a múzeum és a gyűjtemény látogatása, mindig a hivatalos program részét képezte (Mogyorósi Ágnes közlése).
